Két hét telt el a Fiú! című film és a hozzá kapcsolódó honlap publikálása óta, amikor megjelent Köntös László a Reposztban megfogalmazott álláspontja – az az írás, amely érvelve, egyházpolitikushoz méltóan megfogalmazza a Fiú!-val, ezzel a kommunikációs kísérlettel kapcsolatos ellenvetések némelyikét. A poszt a giccs és a blaszfémia kifejezéseket elkerülve, mintegy a „Tűrt” kategóriába helyezve a Fiú!-t kifejti a Dunamelléki Egyházkerület esperes-gondnoki értekezletének véleményét, így ezt a választ is értelmezhetjük szélesebb látószögből.

Kedves Laci, hadd kezdjem egy markáns megközelítésbeli különbséggel, ha tetszik teológiai reposzttal. Azt gondolom, ha a filmet úgy futtattuk volna ki, ahogy a kritikádban számon kéred, akkor tényleg szembekerültünk volna a „legszélesebb értelemben vett reformátussággal”, azaz a keresztyén tanítással. Azt írod: „a filmből éppen a karácsonyi történet teológiai lényege marad ki: nem úgy jelenik meg a történet, mint Isten cselekvésének eszköze és színtere. A legnagyobb ellentmondást abban találtam, hogy míg a film címe A fiú, addig az addig morc kamionsofőr mosolyogva ezt mondja: „fiú, fiú”. Elmaradt a határozott névelő, s így a születés egyetlensége és egyszerisége beleolvadt egy evilági történésbe. Így, sajnálatos módon, a film önmagában nem mondja ki az egyház hite által vallott igazságot, miközben az egyház üzeneteként jelenik meg.” Ne haragudj Laci, de szerintem éppen akkor lett volna blaszfémia a film, ha ezt mondjuk. Hogyan lehetne az M3-as mellett megszülető fiú, a Fiú? Hiszen hitünknek van egy nagyon fontos történelmi vonatkozása. Hisszük, hogy Jézus a világtörténelem része, hogy kétezer évvel ezelőtt, tőlünk távol az időben és térben megszületett Isten Fia, ott és akkor, ahogy az Apostoli Hitvallásban mondjuk: „született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt”. Ha ezt a történelmi vonatkozást elvennénk Jézustól, akkor „tökéletes ember” mivoltát tagadnánk meg szerintem. Lehet, hogy tudunk azonosulni a szereplőkkel a filmben, a történet elindít egy felfedező mechanizmust, de nem azonosítunk, nem azonosíthatunk senkit sem közülük és ez nagyon fontos! A mostani világ és ember nagyon hasonlít ahhoz a történelmi helyzethez, szituációhoz, de nem azonos azzal. A lényeg inkább ez: ide jött. Egy hasonló körülmények között megszülető gyermek felidézi annak a másik születésnek, inkarnációnak a valódiságát, történetiségét, aktualitását, de re-inkarnációról szó sem lehet! Innentől kezdve pedig az sem igaz, hogy a honlap korrigál, hanem korrelál, csak visszafelé, nem onnan ide, hanem innen oda.

Túllépve ezen az elvi különbségen, engedd meg, hogy reagáljak arra a kitételedre is, hogy „a mai magyar, legszélesebb értelemben vett reformátusság sokkal összetettebb, hogysem egy ilyen karakteres, sőt provokatív filmmel összefoglalóan megszólítható lenne.” Ez a mondatod a 2011-es egyszázalékos film kapcsán így hangzott: „Ebből a filmből a magyar reformátusság nem ismer rá önmagára.” Eredetileg csak arra szerettem volna felhívni a figyelmedet, hogy nem akartuk megszólítani, illetve nem akartuk bemutatni önmaga számára a magyar reformátusságot. Miért is tettük volna? Egy vizuális rendszer segítségével be akartunk vezetni olyan embereket is a karácsony evangéliumába, akiknek ehhez semmi kedvük, idejük, érdeklődésük nincs. Vagy csak azt hiszik, hogy nincs. De aztán olvastam a kommentek között a hasonló érvelésre adott válaszodat: „Az ellentmondás az, hogy ez egy rétegfilm, miközben egy egész közösség nevében szól. Valójában ez a vita tárgya.” Azt hiszem, ezzel valóban kimondtál valami nagyon lényeges dolgot.

Mivel nem ismertetted az egész közösség jellemezőit, engedd meg, hogy a magam eszközeivel értelmezzen a fenti mondatodat. Kinek van joga ahhoz, hogy az egész közösség nevében szóljon? Illetve milyen a református „mainstream” hang, aminek megszólalása autentikus? Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket meg tudjuk válaszolni, kicsit túl kell lépni a teoretikus, vagy a kompetenciákra hivatkozó érvelésen. Arra lenne szükség, hogy gyakorlati módon megfogalmazzuk, megrajzoljuk a református közösség (és egyébként az összes történelmi egyház) jellemzőit, amit értelemszerűen az a csoport határoz meg, amelyik a legnagyobb tömeget képviseli az egész közösségben.

Az egyházi kommunikáció kidolgozását ugyanazok a kutatási anyagok támogatják, amikre a legnagyobb kommunikációs apparátust működtető cégek és intézmények támaszkodnak. Ezek alapján meghatározható a templomba járó emberekre leginkább jellemző leírás. A kutatásokat vizsgálva (Ipsos-GfK Nemzeti MédiaAnalízis, 2010. I. félév) azt láthatjuk, hogy a legalább havonta egyszer templomba járó emberek közel fele (47%) hatvan évnél idősebb, az egyháztagok között a nők kétszer annyian vannak, mint a férfiak, az egyház legnagyobb bázisa pedig még mindig vidéken található. A kutatások szerint a templomba járó emberek életvitele inkább bezárkózó, nem kísérleteznek, ne próbálnak ki új dolgokat, inkább televízióból és a reklámokból tájékozódnak, nem nagyon használják az internetet. Nem meglepő tehát, hogy az egyházunk törzsét alkotó, leginkább a nyugdíjas életmódot élő emberek számára valóban idegen lehet a film. De akkor ebből az következik, hogy statisztikailag csak az lehet autentikus, elfogadható kommunikáció, amely a fent leírt többség nyelvén fogalmaz? Arra akarok rámutatni, hogy nem helytálló az érvelés, amikor a film kapcsán jogosan egy rétegről, míg ezzel szemben elvont értelemben egy egész közösségről beszélsz. Ahogyan a magyar társadalom, a református egyház is különböző rétegekből áll. Az egész közösség és a közösséget alkotó többség nem azonos egymással. A református egyháztagok többségét alkotó csoport is csak egy réteg, még ha ez a legnagyobb is. Ha az őket meghatározó ízlésbeli, kulturális, életmódbeli jellemzők és a református, azaz keresztyén közé egyenlőségjelet teszünk, akkor hibásan gondolkodunk, erőszakosan leszűkítünk szerintem. Mert ezzel kizárunk nagyon sok más réteget a református egyháztagok halmazból, hogy a sokat hangoztatott egymillió reformátusról, akik a népszámláláskor reformátusnak vallják magukat, de a gyülekezetekből hiányoznak, ne is beszéljünk.

Az is idetartozik szerintem, hogy ha megnézzük a református egyház kommunikációját, tehát mindazon kommunikációs eszközöket, amiket a gyülekezetekben, az egyházmegyékben és a kerületekben kibocsátunk, azt látjuk, hogy szinte minden eszközzel azon vagyunk, hogy a fenti, a templomba járók legnagyobb részét kiadó réteg ízlését kiszolgáljuk. Ő nekik készítjük nyomtatott sajtónkat, az ő ízlésüket szolgálják ki a televíziós és rádiós műsorok. Ugyanezen kutatások viszont azt mutatják, hogy a fiatalabb generációk számára ez a megjelenítés függetlenül attól, hogy egyházon belül vagy kívül vannak távoli, egyáltalán nem vonzó, inkább elválaszt, mint közel hoz. Ha élére állítom a dolgot azt is mondhatnám, az általad megfogalmazott tétel visszafelé is igaz: az egyházi társadalom többségét megszólítani akaró kommunikáció rétegkommunikáció, „a mai magyar, legszélesebb értelemben vett reformátusság sokkal összetettebb, hogysem egy ilyen karakteres, sőt provokatív filmmel – vagy a meglévő kommunikációs eszközeinkkel teszem hozzá – megszólítható lenne.

Ebben a megközelítésben tehát sokkal inkább generációs, ízlésbeli különbségekről van szó, amit nagyon politikus lenne egy ez egyben konfesszionálisként bemutatni vagy egy elvont és elméleti „egész közösséggel” szembeállítani. (Ugyanígy zsákutcának gondolom, ha valamilyen egyházi testületet keresnénk ahhoz, hogy abszolút értékében megszólalhasson általa a református hang. Hiszen, ha fenti demográfiai adatokat vesszük alapul, akkor az összes férfias testület, beleértve a zsinatot, a demokratikus népképvisleti értelemben nem képezi le a református gyülekezetek valódi összetételét, például a nemek arányában.)

Végezetül hadd tegyek még hozzá egy gondolatot. Az általad megfogalmazott viszonyrendszer miatt valóban van egy nagyon reális kockázata a Fiú!-jellegű kommunikációnak. Mégpedig éppen akkor, ha eléri célját. Ha az így felvezetett bibliai üzenet valamiképpen mégis célt ér, és hatására egy érdeklődő befogadó megjelenik egy gyülekezetben és olyan attitűd fogadja, amely nem képes őt integrálni ebbe a közösségbe. Akárhogyan is abban a mondatodban, hogy egy rétegfilm nem képviselheti az egész közösséget, végső soron bizalmatlanságot, elutasítást érzek az alkotókkal szemben. Mintha azt mondanánk, van elég gondunk így is, nincs szükség újabb problémákra, kihívásokra.

Megköszönve, hogy minden ellenérzésed ellenére nem utasítasz el teljes mértékben, hadd kérdezzem meg zárásképpen: mit tegyünk? Fogadjuk el és helyezzük abszolút értékbe a jelenlegi református viszonyainkat és a várható kilátásokat vagy kockáztassunk? Szükségünk van arra, hogy megszólítsunk olyanokat is, akik másképp, nem az általunk tanult és tanított módon kérdeznek a keresztyénségre vagy elegek vagyunk így, ahogy most vagyunk, amíg még kitart az idő?  

Pásztory Ádám