Biztosan ismerős az érzés, amikor nekiülünk egy mozinak, ami egy nagy történelmi eseményről szól. Várjuk, hogy ott lesz a forradalom, látszik majd a lüktető történelem, belelátunk az események alakítóinak a fejébe. Aztán idővel eljutunk arra, hogy azok a filmek visznek közelebb a vágyott történelemhez, amelyek nem akarnak szájba rágni, amik közelről, de alulról mutatnak rá az eseményekre, azokon keresztül, akikre mindez hatással volt. Ezekből az alkotásokból valószínűleg hiányozni fog a bumm, amit vártunk, mégsem lesz kisebb hatással ránk, mint a nagyon nagy dolgokat bemutatni akaró mozik. Valahol ez a dilemma vezette az alkotókat akkor is, amikor egy „punkos húzással” parafrazeálták a karácsonyi születéstörténetet.
El lehet-e mondani a Megváltó történetét úgy, hogy a mai díszleteink közé képzeljük el? Elmondani úgy, hogy az ne merítse ki a blaszfémia kategóriáját, sőt, teljesen biblikus legyen, mégis odaforduljon azokhoz, akik nem a nagy bummra kíváncsiak. A mai díszletek ugyanis elhitetik azt, hogy ez a történet nem egy kétezer éves közel-keleti pusztába, tőlünk elérhetetlen messzeségbe száműzetett, hanem igenis mindennapi hatással lehet ránk. A történet befogadhatóvá válik azok számára is, akik egyébként elutasítóak lennének a megszokott vallásos-egyházi díszletekkel szemben. Miközben meggyőződésünk szerint a mai környezet nem csorbított a bibliai születéstörténeten, ellenkezőleg, segített mindenkinek jobban megmutatni azt.
Az eddigi visszajelzések azt mutatják, akiknek szántuk, megértették szándékainkat. Kommentek, írások mutatják, az eddig elutasítók hajlandóak voltak időt szánni arra, hogy legalább megpróbálják befogadni ezt az elbeszélést. Többre nem vállalkozhattunk, mert valljuk, amit a film köré épített honlap egyik áhítatában Szikszai Szabolcs pécsi egyetemi lelkész fogalmazott meg: nem lehetünk olyan bábák, akik nem levezetni akarják a szülést, hanem előidézni akarják azt. Aki akarja, befogadja a Megváltó születését és tovább kutatja magában az Ő történetét, aki nem, azt barátsággal elengedjük. Ha lappangva is, de nagyon komoly ellenvetéseket is kapott az alkotás, amik mellett nem szabad elmennünk. Szükség van magyarázatra, de nem magyarázkodásra.
Gyomorforgató, gusztustalan, lenyomorító – sorjáztak egy tekintélyes református értelmiségi jelzői a Fiú kapcsán. Nem teológiai érvek voltak ezek, sokkal inkább érzések, benyomások. Nincs értelme tagadni, nincs sok szeretnivaló vagy kellemetes abban az autópálya-pihenőben, ahová helyeztük a születéstörténetet, de pontosan ugyanezt akartuk sugallni az alkotással is. Viszont azt is biztosan állíthatjuk, hogy egyik evangélistánál sem olvastunk olyat, hogy a jászol (vagy legyen az éppen barlang) négycsillagos szálloda, esetleg szép bútorokkal berendezett középosztálybeli otthon lenne. Tudatában voltunk annak, hogy a karácsony ábrázolása ízlés dolga is. Tudtuk, hogy bántó lesz, ha a sokaknak becsomagolt, kellemetes karácsonyt kibontjuk, és azt mondjuk: ne a díszleteket szeressük ebben a történetben, hanem az emberhez a mocsokban is odafordulni képes Istent.
Nincs jobb szó rá, könnyen előhívható az a kognitív disszonancia, ami a karácsony és általában a hit körül magunknak kialakított pátosz, emelkedettség és a születéstörténet kegyetlen fizikai, társadalmi, emberi valósága közötti távolság képes kiváltani. Érthető, nem akarjuk a szeretett karácsonyukat egy mosdóban látni. Rendben. De akkor kidobjuk a jászolt is?
Az alkotók mégis tudatosan vállalták be azt, hogy sok vallásos ember ízlésküszöbén elhasalnak a filmmel. Elsősorban azért, mert ízlés dolgában vitatkozni nem lehet. Másrészt fenn áll annak a komoly veszélye, hogy ez az ízlés sokszor túszul ejt egy közösséget, egy ügyet. Ennek az ízlésnek ugyanis vagy látjuk a hitbeli alapját vagy inkább nem: mert sokkal inkább tükröz egy középosztálybeli, kispolgári meghatározottságot és félelemvilágot, semmint a Jézus-követők magabiztosságát. A túszul ejtés pedig épp úgy zajlik, hogy nem merjük a nyers valóságában, mellbevágó megjelenésében felvállalni mindazt, amit kaptunk. Ez, a vallásos közösség tagjainak szóló megfelelési kényszer, amely nem egyszer szembe megy az alapvető tanítással, legalább annyira képes gúzsba kötni egy egyházi megszólalót, vezetőt, mint amennyire – joggal – panaszkodnak sokan, hogy az egyházak a külvilág a társadalom ízlésének, elvárásainak megfelelve akar jó pontokat szerezni magának.
A másik komoly kritikai észrevétel azt szegezte a filmnek, hogy nincs meg benne a már idézett bumm-érzés, egyháziasabban fogalmazva, hiányzik belőle a szentségi tartalom. Tudjuk, feleljük erre, és ez is több mint véletlen, komoly megfontolás tárgya volt. Az alkotók ugyanis egyet értettek abban, hogy a blaszfémia kategóriáját merítené ki, ha azt sugallnánk, ez a gyerek márpedig az a Gyerek; ezért sem látszik igazán az újszülött arca. Az elmondott történetünk nem mondhat mást, hogy ilyen körülmények közé képzeljük el azt a bizonyos születést, így nézne ki. De nem mondhatjuk azt, hogy azt ábrázoljuk.
Aki hisz a Megváltó kétezer évvel ezelőtti megérkezésében, annak azért nem mondhatjuk, mert joggal venné istenkáromlásnak. Aki pedig nem hisz benne, annak pedig nem tudjuk megmutatni. Ugyanis az ábrázolhatatlan. A jászolt, vagy a mosdót ugyanis nem más teszi a születés helyévé, mint a hit. Akik tehát a szentségi tartalmat hiányolják a Fiúból, hit dolgában tesznek fel kérdést maguknak és másoknak. Hiszem, hogy megszületett? Hiszem, hogy mások elhiszik? Lehetünk-e meggyőzőbbek, mint maga a történet?
A harmadik komoly ellenvetés pedig nem is ellenvetés, hanem maguknak az alkotóknak elutasítása. „Származhat-e valami jó Názáretből?” – szegezte Fülöp apostolnak a kérdést Nátánáél. És nekünk is meg kell ezzel küzdenünk, övezve azzal, hogy a kétkedők a közöny takaróját dobják ránk. Aki arra számít, hogy az így kapott sötétségben nehezebb haladni, téved. Hiszen éppen a karácsony úgy tanít örömre és reményre, hogy a sötét világban apró tüzet gyújt.
Csepregi Botond, Pásztory Ádám